sajnálom?!

oké, azt hiszem, mostmár lenyugodtam olyan szintre, hogy nem irom ezt az egészet káromkodáassal tele. cenzúrázni nincs kedvem szal előre is bocsi. miért is ne lehetne cs egy hétvégém olyan fasza az elejétől végéig, amilyennek tervezem? miért kell, hogy minden egyszer hétvégem egy rakás szar legyen? miért nem lehet előre gondolkozni? miért kell mindig mindent nekem csinálni? miért érdekel engem sokkal jobban ez az egész, mint őt? nem értem, mivel akarom én ezt az egészet jobban. miért kell hülyiteni? ez a sok miért... olyan érzésem van, mintha egy hülye falnak beszélnék, és próbálnám meggyőzni h mozduljon. mintha az a fal nem is hallaná h mit beszélek neki, cs éppen ugy csinálna. hülyén érzem magam. és igaza van, nálam nincs középút. utálok vagy imádok... szeretek vagy gyülölök... csinálok vagy nem csinálok... de mindig elérem amit akarok. lehet, hogy nehéz... de mindig megicsináltam amit akartam. és utálom, ha valaki keresztbe tesz. ha én akarom és az a másik nem. és ha én lekapcsolok arról, hogy csináljuk csináljuk... akkor az lesz h haggyál nem érdekel ráfájdul... ez igy van. mindig is igy volt. v teljes szivvel és lélekkel... vagy felhúzom a kis védő falamat és haggyon mindenki békén. most van védő fal... már régebb óta... de talán mostmár lassan kezd megfordulni a szerepe... hiábavalónak érzek néha mindet... hiába ha én akarom és más nem. hiába ha én mindet és ő semmit... hiába az egész. és ha vmi hiába van, akkor minek teljes szivvel csinálni és akarni. lehet, hogy ez csak az én hülye felfogásom. de makacs vok. nagyon, ezt mindenki tudja. de ez az egyetlen tuladjonságom talán, amit soha semmiért nem adnék oda. mert tudom, hogy ez táplálja bennem az az érzést, hogy előre haladjak... hogy ne adjam fel, még ha nehéz is... hogy maximálisan teljesitsek... tudom, hogy egyszer el fog fogyni ez az egész erő... és akk összeomlik minden kis darabja a váramnak. de addig is el akarok érni mindent. és aki hátráltat azon átlépek... akaratom ellenére is... ilyen vagyok!